Kezdjük az elején…

Sokat töröm a fejem, hogy mit kellene tennem. Mondjuk ez nem igaz, mert pontosan tudom, hogy mit kéne csinálnom, csak nem bírom azt tenni ami helyes .
Megint elromlott minden. Miért van, hogy ha boldog vagyok, akkor rendkívüli gyorsasággal mindig a rossz következik?
Annyira jó volt a hétvége, annyira jól éreztem magam. Boldog voltam, úgy igazán… és a sors, vagy nem tudom mi ez, mindig benyújtja a számlát.Én rontottam el?Utoljára kemény üzenetet írtam.

Utána bocsánat kérőt is.

Biztosan kiakadt, de talán el is gondolkodott a dolgokon.

Tudja, hogy szeretem, azt is tudja, hogy nem bántani akarom. Soha nem tudnék fájdalmat okozni neki.Tudom, most próbálja átgondolni a dolgokat, talán haragszik is rám, azért nem vette fel mikor hívtam. Vissza se hívott, és mindig olyankor játsszuk le ezt a meccset, mikor nem tudunk mit kezdeni azzal ami történt köztünk. Én is hunyó vagyok ebbe a dologba, mert türelmetlen vagyok, tudom, hogy időre van szüksége, hogy eméssze a dolgokat. Pedig most tényleg rendes volt, nem mondott semmi bántót, tudom, hogy nem hazudott mikor lemondta a találkozót (legalábbis remélem), de van egy olyan érzés bennem, hogy megkönnyebbült, amiért lett egy valós ok, amire lehet hivatkozni.
Én pedig…. hát igen, megint ugyanazt hibát követtem el.
Nagyon-nagyon akartam, hogy találkozzunk és ezzel sikerült megint mindent elszúrni.
Csakhogy nekem is nagyon rossz, jó lenne beszélni vele.
Hogy tudjam nem utál….Az idei feszt-et megpróbálom beleégetni az emlékezetembe. Rég voltam olyan boldog mint azon a napon.
Jó volt…
Igazi lovagként még “kokasos” nyalókát is vett nekem.
Az este pedig… hát… igen.
Legszebb emlékeim közé zártam.
Nagyon érzékien tud hozzám érni, és fontos neki, hogy én is ” jól érezzem magam “.
Ért a testemhez az biztos, és csak remélni tudom, hogy én is tudtam olyan örömet adni neki, mint Ő nekem. Az a legnagyobb baj velünk, hogy még mindig nem bírunk felnőtt módjára viselkedni. Én rendkívül őszinte vagyok, és amit érzek azt ki is mondom. Ő pedig ennél sokkal gátlásosabb, az a típus, aki szerintem ha teheti, nem beszél az érzéseiről.
Ergo: 5 éve elbeszélünk egymás mellett.
Kedvenc mondása: “nem szeretlek, nem akarok tőled semmit ”
Hja! Ezért nem tudjuk ennyi idő után se eldönteni mi történik velünk.Nem szabad keresnem, de ezt nehéz megtenni. Most azt kéne gondolnia, hogy én is megbántódtam, mert nem vette fel mikor hívtam. Kikéne bírni, hogy ne hívjam amíg nem lesz itthon, de az 5 hét.Olyan érdekes, mindketten másképp emlékszünk arra, hogy indult ez a se veled se nélküled kapcsolat. Vicces,mert mindegyikünk a másikra fogja a kezdeményező szerepét. Miért én kellek neki?

Jóképű, intelligens, jó humorú. Mondjuk sokat ront a dolgon a piához fűződő viszonya, de találhatna olyat is akivel semmi bonyodalom nincs. Erre itt vagyok én, tele problémával.
Igaz, magamat sem értem, miért pont Ő hülyített meg ennyire. Ha jól belegondolok, nem Ő az a férfi akiről álmodik egy nő. Egyrészt ott van a pia, másrészt, ennyi idős korára nem tud felmutatni semmit.
De nem  ezek a dolgok zavarnak igazán. Ami igazán fáj, az az, ahogy viselkedik. Hogy évente csak  néhány alkalom, amit együtt lehetünk, és akkor  is a hangulatától függ, hogy sikerül az este. Vagy nagyon kedves, és érzem, hogy fontos vagyok neki, vagy van a másik véglet, és egyáltalán nem törődik velem és két lábbal tapossa szét a lelkem.
De gyengém az a hatalmas kék szeme, a szája. Istenem! Nagyon szeretem ahogy beszél, rosszul vagyok azoktól az emberektől akiknek kilóg a kapa a szájából.
Szeretem a humorát, azt hogy azonos hullámhosszon vagyunk, de nehezen viselem, hogy túl sok az ital, mindig fontosabbak a haverok, akiknek jó része tényleg csak arra jó, hogy jól berúgjanak együtt.Na! Az biztos, hogy nem egy érdek kapcsolat a miénk! Az igazsághoz tartozik az is, hogy sokat változott, úgy tűnik a sok beszélgetés nem múlt el nyomtalanul.
Ő nem azért kell nekem, mert …mert “nem bírok a véremmel”.
Hanem…. mert…., nekem Őt dobta a gép.
Biztos a karma…., valamit csúnyán elronthattam az előző életembe….
Annyi férfi van körülöttem akiknek csak csettinteni kellene, de mindegyik hidegen hagy, Ő meg rám néz, és kész vagyok mint a lecke…
Jó, hogy mindenki azt mondja, hogy teljesen összeillünk, meg mért nem vagyunk mi egy pár?! Az egyik haverja mondta, hogy:
Te olyan gyönyörű nő vagy, – igaz kicsit nagy a segged –  de igazán örülhetne, hogy vele vagy.
Nem értem a …-t, mindenki látja, hogy mi van köztetek, miért nem vállaljátok? Nesze neked!Talán ez is baj, hogy túl sokan tudják mi a helyzet. A barátai tisztában vannak mindennel, valahogy rövid idő után leveszik, hogy mi van. És ez ellen nem tudunk tenni, úgy van mint egy másik barátja mondta, hogy “olyanok vagytok mint akik egy burokban vannak, az ember rátok néz és mindent tud ”
Tudom, hogy neki nagyon kellemetlen szitukat hoz az én családi állapotom. Hogy lehetne ezt felvállalni?
Tudom, hogy sokan beszólnak neki miattam, – nemegyszer hallottam én is – és nagyon tisztelem benne, ahogy próbálja ezeket a helyzeteket kezelni. Tudom azt is, hogy az ilyen alkalmakkor próbál engem “menteni”. Van amikor csak jóval később hallom vissza, hogy megint volt egy balfék aki nem bírt magával és mondott valamit…, van pár olyan ismerőse, akik, hát hogy is mondjam… szóval, IQ light.
A fene tudja mi ez kettőnkkel, annyi biztos, hogy nagyon hiányzik.Megpróbálom összeszedni, hogy mi történt velem-velünk 5 év alatt. Így talán könnyebben fogom kibírni ezt az időszakot.2004.05.01 Csatlakozás az Uniohoz. És csatlakozás hozzá….
És egy több éven át tartó ámokfutás kezdete
Akkor ismerkedtünk meg, vagyis hát én ismertem előtte is, csak ő nem ismert engem.
Szabadtéri program. Ő a barátaival volt ott, és mivel voltak közös ismerősök, egymáshoz csapódtunk egy időre. Le sem vette rólam a szemét, olyan feltűnő volt, hogy azt gondoltam észreveszi más is. Akkor még csak hízelgett az egomnak, de semmi több.
Következő alkalom egy lánybúcsú lett volna, de én annyira elfeledkeztem róla, hogy a buli végén nem is mentem arra a szórakozóhelyre ahol ők voltak.
De jött az esküvő, és ott borult minden.
Figyelt egész éjszaka, és én is őt, táncolt velem és már akkor simogatta a kezem,magához húzott…Egyértelmű volt, hogy  tetszem neki, pedig az is egyértelmű volt, hogy nem vagyok egyedül.
Na, ezt az estét már nem tudtam elfelejteni.
Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, de valami erős vonzalom alakult ki közöttünk, és nem úgy tűnt, hogy kiakarjuk védeni. Többször is előfordult, hogy flörtöltek velem, de azok nem mozdítottak meg semmit bennem. Legyezgette a hiúságomat és mire hazaértem már el is felejtettem.
Rá sokat gondoltam, de nem tudtam, hogy lehetne a közelébe jutni. Mikor mondtam a menyasszonynak, hogy mi történt köztünk, hát hitte is, meg nem is. Na, akkor jött a nagy ötlet, hogy “lopjuk ki” a telefonszámát az ifjúférj telefonjából. Komoly megfigyelés után, hogy  ugyan, mikor hagyja már otthon, sikerült. Eddig megvoltunk, de most mi legyen…?
Felhívjam?
De mit mondjak?
Ki vagyok?
És mit akarok? Tök hülye helyzet volt, de már nem volt megállás. A döntés megszületett. Üzenet.

Nagyon átlátszó lehetett, de nem volt jobb ötlet. Szigeten volt akkor éppen, tehát a téma adott.
Mi a helyzet a szigeten? Jó a buli? Aláírás.
Most mi lesz? Válaszol-e egyáltalán? Nagyon rövid idő alatt jött a válasz.
“Még soha nem voltam ilyen boldog”
Na, hát csak néztem és nem értettem semmit. Ez mi?
Mit jelent? Mért boldog? Mert írtam neki? Ha meg nem azért, akkor miért nekem mondja, mikor igazán nem is ismerjük egymást. Annyira meg aztán pláne nem , hogy velem ossza meg fene nagy boldogságát.
Na, minden cifrább lett , mint volt előtte. De arra jó volt mindenképp, hogy most már tudja ő is a számom. Ha elmenti, akkor valamit csak jelentek neki, gondoltam én.

Elmentette.
Ez volt a kezdet.Ezek után kicsit zűrzavaros az egész, de megpróbálom felidézni. Vannak dolgok amikre teljesen tisztán emlékszem ennyi idő után is, de van ami már sajna odalett.
Amire teljesen tisztán emlékszem, hogy találkoztunk pár héttel később. Nem egyedül voltam, hanem a férjemmel, és Ő is egy haverjával üldögélt egy kocsma kerthelyiségében, nekem háttal. Na, pörgött mint a búgócsiga, folyton hátrafordult, rá is kérdeztek nálam, hogy ki Ő. Próbáltam nagyon laza lenni, hogy ja, Ő is ott volt a lakodalomban, biztos ismerősek vagyunk neki.
Innen kiesett egy jó 1/2 év. Biztosan összefutottunk néhányszor, de nem lehetett olyan jelentős.
Igen… most már megvan, hogy mikor találkoztunk. Akkoriban jártam én is busszal, és mikor az övé beért, az enyém is majdnem akkor indult, néhány perces különbséggel. Több alkalommal is összefutottunk, beszélgettünk, de semmi több. Volt egyfajta vibrálás köztünk, de nem hozta szóba egyikünk sem. Ha véletlenül találkoztunk, mindig megállt velem beszélgetni, de profi módon tudtunk a semmiről beszélni, pedig szerintem már akkor is teljesen egyértelmű volt, hogy valami történik velünk.
Még ebben az évben volt, hogy mikor a névnapomat tartottuk, találkozott a lány és a fiú társaság. Kicsit sután viselkedtünk mindketten, de az asztal alatti lábmunka már önmagáért beszélt. Aranyos volt, ahogy megkérdezte, hogy megköszönthet-e.A következő jelentős esemény 2005-ben, a születésnapja volt, ahová előtte nagyon ügyesen meghívott. Vagyis, hát nem is volt igazi meghívás, de feldobta a labdát és én lecsaptam.
Fenébe, szól a telefon, meló van….

Na, holnap folytatom.  Jobb egy kicsit, most nem fáj annyira….

Holnap van!  2009.09.08. Kedd

Egész jól aludtam éjszaka, igaz munka után mentem a újra dolgozni, jó sok melót vállaltam, de addig se kell otthon lennem, és ott nincs idő gondolkodni. 7 óra után értem haza, jó fáradtan.
Folytatom ezt a kis novellát, vagy mi ez….

Szóval, a születésnapja. Egy barát névnapja is akkor van, adta magát a dolog, hogy együtt legyen a kettő, és így van indok, amire hivatkozva én is el tudok menni.
Phú! Emlékszem mennyire készültem, nagyon akartam, hogy minden rendbe legyen.
Rendben is volt!
Pont farsangi buli volt az egyik szórakozóhelyen és mi oda mentünk.
Az egyik legszebb emlékem az az este.
A baráti páros összekapott, én kiakadtam, hogy ilyen feszült hangulatú buliba én nem maradok, és akkor, ahogy odajött, megfogta a kezem és kért, hogy ne menjek el. Még most is jó rágondolni.Annyi gyengédség volt benne… Nagyon sokat táncoltunk, még akkor is amikor csak a zenegép szolgáltatta az alapot.
Ekkor készültek az első fényképek….
United: Végső vallomás.
Nagyon szép, lassú dal. Ahányszor szólt, annyiszor nyújtotta a kezét és kérte, hogy táncoljunk. Olyan erővel húzott magához, hogy most is beleborzongok ha rágondolok. Azóta is nagyon szeretem ezt a dalt. És a végén, mikor a kabátokért mentünk, olyan feszültség volt kettőnk között, hogy szinte tapintani lehetett.
És akkor kezdődött el a mellébeszélés. Angyali tekintettel ránéztem és megkérdeztem, hogy nem szeretne-e mondani valamit.
Erre Ő fátyolos tekintettel, remegő hanggal: nem,nem igazán. Semmi fontosat.
Mindketten éreztük, hogy ez nem igaz, de belementünk. Ha akkor őszinték vagyunk egymással, azt hiszem sok fájdalmat tudtunk volna megspórolni mindketten. De Ő nem mert őszinte lenni, én pedig vállaltam a játékot  így is.
Még most se tudom, hogy jó döntés volt-e…
Mikor elindultam haza, egy véletlennek tűnő szájra puszit adott, és ezt Ő hozta össze. Nagyon örültem, hogy megtette, igazán kellemes volt a szája.
Ezután az este után, már egyáltalán nem tudtam felejtőbe tenni.
Egyre többször gondoltam arra, hogy tisztázni kellene, hogy mi a fene van. Én az a típus vagyok, akinek fontos, hogy a dolgokat tisztán lássa. És ezt csak őszinte beszélgetéssel lehet elérni.
Nagyon sok próbálkozásom volt, egy se járt sikerrel. Ebben az időben egyszer mondott annyit, hogy nagyon sokat gondolkodott rajtam, de nem tudja, hogy mit akar.

Miközben a dolgok történtek velünk, otthon is változott a helyzet. Akkor még jól megvoltunk, lefoglalt az építkezés, és az ezzel járó futkosás. Vitáink voltak már akkor is, állítólag nagy lett a szám, és ezt nehezen viselték.

Sokat változtam, és ezt otthon nem tudják elfogadni.
Vannak olyan történések az ember életében, hogy miután megtörtént, már nem tud az lenni aki volt előtte. Én tanultam, vállaltam az iskolákat, és ez komoly változásokat idézett elő bennem.
Már nem tudok, és ami lényegesebb nem is akarok az lenni, aki voltam. Sokkal jobban érzem magam a bőrömbe így.
Azt hiszem, Ő mint egy katalizátor működött közre, és azt az energiát amit a házasság megmentésére kellett volna fordítanom, én a vele való “kapcsolatba” invesztáltam.

Próbáltam nem gondolni rá, kevés sikerrel. Nem akartam tőle semmit és főleg nem akartam magamnak új bonyodalmakat, de ez olyan erő volt, amivel szemben tehetetlen voltam.
Nem működött a kontroll, beleszerettem.
Nem voltam boldog, mikor erre rájöttem. Megijedtem. Hogy fogom ezt túlélni? Tudtam, hogy pokoli nehéz lesz számomra…

Még nem mondtam el neki, hogy szeretem, “csak annyit”, hogy túl fontossá vált, és hogy úgy érzem én is számítok neki.

Borzasztó nehéz volt elé állni, megalázni magam, de nem bírtam magamba tartani ekkora lelki terhet.
Ekkor mondta, hogy nem tudja mit akar tőlem.
Nagyon nehéz időszak volt. Otthon, a ház miatt, az iskolában vizsgák és nekem szinte folyamatosan Ő járt az eszembe.
El kell ismernem az, hogy most itt tartunk, miattam van. Azt hiszem, mindig én voltam aki kereste a társaságát. Igaz, Ő örült ennek, de én voltam aki futott. Nem vagyok rá büszke, a nőiségemnek nem igazán tett jót, de nem tudtam parancsolni magamnak.

Visszaolvastam az egészet. Teljesen őszintén írom le ami történt. Lehet odafogom adni neki is.
Mna! Kíváncsi lennék, Ő hogy emlékszik vissza a dolgainkra. Előnyben van velem szembe, mert ami kellemetlen számára, vagy ha nem akarja még magának se bevallani a tényeket, akkor jön a kifogás: be voltam rúgva, nem emlékszem, vagy: csak azért csináltam, mert ittam.
Hogy is van ez? Azt mondják a részeg ember mindig igazat beszél!
Egyszer találkoztam vele nagyon részegen, de az jóval később volt, a többi esetben nem volt annyira vészes a helyzet, főleg akkoriban, mikor kezdődött a mi “nemistudommiez” dolgunk.

Néhány hete azon gondolkodtam, hogy az Ő szerepét az életembe hogy lehetne hívni. Nem a haverom, ez ugye biztos. Nem a barátom, mert hát nem az. Annál sokkal több. De nem a szeretőm, mert az se. Talán a kedvesem? Nem tudom. A magyar nyelv nem képes kifejezni, a mi viszonyunkra nincs benne szó.

A mai napra ennyi. Dolgoznom is kell. Holnap tovább írom.
Ma is megyek délután dolgozni, jó lesz, mert elmegy vele az idő, és megint este lesz mire hazaérek.

2009.09.09. szerda

Tegnap mikor hazaértem, hogy ne kelljen beszélgetni, neki álltam még ablakot pucolni, virágot átültetni, mindenfélét csinálni, csak legyen már este és mehessek lefeküdni. Pedig eléggé fáradt voltam, de inkább ez.

De jó! Fogynak a napok, és én megbírtam állni, hogy ne keressem. Furcsa egy érzés! Mert örülök, hogy nem csináltam magamból megint hülyét, de annyira szeretném hallani a hangját!
Ha ezt a hetet sikerül kihúznom, hogy ne hívjam fel, akkor egy kicsit csökken a veszély, mert kinn úgyse tudnék beszélni vele.
De ez akkora egy baromság!
Játsszuk ezt hülye játékot, hogy ki a keményebb, meg a nekem aztán nem kellesz, és mindketten beledöglünk napjában többször is. Felnőttek vagyunk, de egy tini is normálisabban viselkedik mint mi…

Na, jöjjön a memoárom folytatása!
Vissza kell néznem hol tartottam. Ja, igen. Bevallottam.
Most kell egy kis idő, hogy átgondoljam, mert nem is tudom pontosan mi történt ezek után. Ami tuti, az a rengeteg fájdalom és sírás. Soha, senkiért és semmiért nem sírtam annyit mint miatta.

2005-ben már sok minden történt, aminek azért már jelentősége van a mai helyzetre is.

2005.május.1. Már nem emlékszem, hogy tényleg elseje volt-e, de erre hivatkozva mentünk el bulizni. Ekkor már az egykor volt menyasszonnyal szervezkedtünk, hogy találkozzunk a társaságukkal este. Valamiért nagyon szurkolt nekünk, és amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy soha nem tekintett rám “rossz lányként”. Talán érezte, hogy sokkal többről van szó, mint egy félre kufircról. Hisz nem is történt köztünk semmi…

Persze megint összejött a találkozás. Egy kerthelyiségbe találkoztunk, és folyamatosan éreztem, a tekintetét, na és a lábát az asztal alatt. Profi módon tud kapcsolatot teremteni ezen a módon. Pedig nem én kezdeményeztem, hisz az a férfi dolga…
Később, mikor már hidegebb lett, kiderült, hogy senki nem akar még hazamenni, és a közelben lévő mulatóba kellene átmenni. Fontos a történetbe, hogy Ő aztán ( én sem igazán )  ki nem állhatja az ilyen típusú szórakozóhelyeket, de egy szó nélkül jött velünk. Jó volt a hangulat, és én nagyon jól éreztem magam, főleg azért, mert folyamatosan éreztem, hogy Ő is örül, hogy ott lehet. Közben az ital fogyott, már csak páran maradtunk az asztaltársaságból,és az én párom csúnyán kiütötte magát, és elaludt az asztalnál. Ekkor Ő – mint aki csak erre, és valami lassú dalra várt -, felkért táncolni.
Millió-millió-millió rózsaszál.
Úgy tűnik jó vagyok abban, hogy a vele kapcsolatos dalokra emlékezzek.
Jól táncolt. Éreztem, hogy mennyire kíván, szorított, ölelt és nekem nagyon jól esett. És mialatt táncoltunk, megpróbált megcsókolni. Ez volt az első, komoly próbálkozás. Annyira szerettem volna, de a hely-idő nem volt alkalmas, és hát az én párom az igazak álmát aludta az asztalnál. Eltoltam magamtól és a dal után visszamentünk az asztalunkhoz. Zaklatott voltam, egyértelmű volt számomra, hogy van valami köztünk, de nem értettem (és még most se értem) hogy ha így van akkor miért nem keres, miért nem akarja hogy letisztázzuk ezt a faramuci helyzetet.

Most megint abba kell hagynom, összejött egy halom munka, amit fontos megcsinálnom.
És a francba, még dühös is vagyok, nem kaptam szabadságot péntekre, pedig menni akartam dolgozni. Jó lett volna, ebből rendezni a monitort.
Tényleg! A monitor! Kíváncsi lennék, szóba hozzák-e neki, bár azt gondolom, hogy ami velem történik az mindig eljut hozzá is. Mindig az volt az érzésem, hogy valahogy túl sokszor kerülök szóba a haverjai között. Igaz, ők is beszámolnak nekem. Bármelyikükkel találkozom, pár mondat után szóba hozzák és mondják mi van vele. Hát, ja! Ők sem hülyék!
Most 1/2 12 van. Titkon reménykedem, hogy hív, pedig biztosan tudom, hogy nem teszi meg. Neki mindjárt letelik a napja, ezzel az esély is eltűnik… Este megy focizni, legalább Ő kiengedi a gőzt, én meg megint megyek délután egy kis putzenre….
I’m a cleaning lady!

Holnap folyt. köv.

2009.09.10 csütörtök

Nem hívott. Hát persze, hogy nem.
Mért jó ez neki?
Tovább megyek! Kinek jó ez?
Ismerem annyira, hogy tudjam, nagyon érzelmes férfi. Biztos vagyok benne, hogy Ő nem akar nekem fájdalmat okozni, a célja nem ez. Tudom, hogy rengeteget agyal, hogy mi lenne a helyes lépés. Csak remélni tudom, hogy tényleg nem megy úgy el, hogy nem beszélünk….

Egy mondat a tegnap estéről, hazaértem a másodmeló után, és nem telt el 5 perc, már vita volt. És ez komoly.
Hát persze, hogy nehéz elviselni az otthoni atmoszférát.
Megnéztem a meccset, egész jók voltunk…. Gondolom, ők beültek a saját focijuk után a kedvenc kocsmájukba és kollektíve  szurkoltak….
De legalább a reggelem kellemes, vettem magamnak kürtös kalácsot.
Mert megérdemlem!

Na, akkor írom tovább….

A fenébe! Ez most komoly agymunkát igényel, hogy felidézzem.
Ebben az időben már telefonon is beszéltünk, persze nem annyira gyakran mint most, de mindig volt valami gyenge lábon álló ok, amivel felhívtam.
Biztos találkoztunk is, és biztos vagyok benne, hogy én megint megpróbáltam tisztázni, hogy mi történt. És biztos vagyok abba is, hogy megint nem volt ehhez partner.
Olyan mint egy kagyló! Úgy védekezik a zavaró dolgokkal szembe, hogy azonnal bezárul.Nehogy sérülés érje…
És az én sérüléseim? Az összes maradandónak látszik….
Egyik sem gyógyult 8 napon belül.

A következő fontos dolog, szerintem júliusban volt. Na, akkor én alakítottam, nem is kicsit.

Ezt az estét már direkt úgy alakítottuk egy barátnőmmel, hogy biztosan találkozzunk. Emlékszem, dolgoztam, és nagyon-nagyon fáradt voltam (ennek jelentősége van), ha nem biztos, hogy találkozom vele, szerintem nem megyünk sehova. Azért a többes szám, mert talán az volt az utolsó alkalmak egyike, mikor a párommal  együtt mentem szórakozni. Találkoztunk, és jó volt nagyon. Nagyon dögösen öltöztem fel, érdekes, hogy pontosan tudom mi volt rajtam.
Barnás, szarvasbőr szoknya, hozzá egy szűk, krém színű felső, és extra magas sarkú szandál. Jól néztem ki, ezt többen elmondták aznap este. És rajta is láttam, hogy tetszik neki amit lát. Nem a mi asztalunknál ült, egy ideig a testvére társaságával volt. De a nonverbális kommunikáció kiválóan működött. Jó volt a hangulat, iszogattunk is rendesen. Engem elég gyorsan fejbe vert, (fáradtság) de oldotta a gátlásokat is… Közbe a párom eltűnt. Próbáltuk keresni, de nem találtuk sehol. Egész egyszerűen otthagyott. Ideges voltam, de nem zavart, hogy egyedül maradtam, ez a társaság úgyis inkább az enyém volt, Ő nem is ismert igazán senkit. Közben a kedves is eltűnt, és a társaságból is már mindenki menni akart haza. Csak én nem. Jó szalonspicces voltam, és az ital bátorságot adott, ahhoz hogy felhívjam… Na, szóval hívtam, kérdeztem merre van, és nem jön-e vissza. Hát, nem jött, hanem szerintem rohant, mert mire feleszméltem már ott volt.
Kérdezte hova lettek a többiek, de nem zavarta, hogy csak engem talált. A belső teremben ültünk, és mivel már késő (korán?) volt, nem volt nagy mozgás. Nem sokat gondolkodott mit kezdjen a helyzettel… simogatta a kezem… és hát, látszott hogy “beindult” Ő is.
Én pedig olyat csináltam, amilyet előtte még soha.
Szinte kértem, hogy csókoljon meg.
Pontosabban, azt mondtam, hogy: Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lehet veled csókolózni.
Ez igaz is volt, csak az ital hatására ki is mondtam.
Akkor is, és most is, ha erre az estére gondolok az jut eszembe, hogy olyan volt mint, aki a sivatagban van, és alig várja, hogy felkínálják számára a vizet. Mohón csókolt, egymásután többször, de akkor – és azóta is –  Ő volt aki vigyázott, hogy ne lássanak meg bennünket. Ezt külön szeretem benne, hogy annyira tiszta fejjel tud gondolkodni, ha rólunk van szó. Tényleg minden esetben Ő az, aki óvatos. Én sokkal hamarabb elvesztem a fejem, nekem az a fontos, hogy vele lehetek, hogy ki veszi észre, akkor nem érdekel.
Talán azért, mert általában, úgyis az Ő társaságával vagyunk, és ők nem jelentenek olyan nagy veszélyt. Csók! Jó volt! Erős a nyelve, és olyan…olyan, kutató. Nem tudok most jobb szót arra az érzésre amit kiváltott belőlem.
Mindkettőnket “felhúzott” ami történt, de folytatásról szó sem lehetett.
Sőt!
Együtt hagytuk el a szórakozó helyet, és mikor a másikhoz értünk
(ahonnan átjött hozzám), kérte, hogy ne menjek vele, mert nem akar velem mutatkozni.
Gondolom, nem a megjelenésem miatt…
Szarul esett, de részéről teljesen érthető volt.
Elindultam. Azt hittem, soha nem érek haza. Az agyam tele mindenféle gondolatokkal, a lábam fájt – a szandálom nem igazán sétára lett megtervezve – és még piás is voltam.
A párom már otthon volt és aludt, azóta se kaptam tőle normális magyarázatot arra, hová tűnt. Pontos idő:1/2 1
Asszem, ma sem fogunk beszélni.
Nem tudom, hogy dolgozik. Szerintem délutános, de ma voltam kinn a városba ügyeket intézni és nem láttam, hogy a busszal ment volna.
Ő nem keres és még én is tartom magam.
Lehet úgy megy el, hogy el sem köszön?A mai napra ennyi! Sok munka van, és én munkaidőbe írom ezt a visszaemlékezést.
Ma délután nem megyek takarítani, irány a fodrász.
Ápolom a lelkem egy kicsit.Elegem van a munkából…., mégis folytatom.
Nem hittem volna, hogy ennyire jól esik kiírni magamból az érzéseimet, és ahogy megint visszaolvastam, nem is olyan rossz a mű.Július. Mi történt ezután?Annyi minden kavarog a fejemben, de 5 év elteltével, már nem is olyan könnyű előhozni a történéseket.
Inkább csak az érzések maradtak meg bennem.
A fájdalom, bizonytalanság érzése, hogy azért nem keres, azért viselkedik úgy, ahogy, mert biztos félreértettem mindent. És Ő meg jókat röhög rajtam.
Éreztem, hogy vonzódik hozzám, de mivel állandóan letagadta ami történt, kétségeket ébresztett bennem. Tényleg én vagyok ennyire ostoba, vagy mi a fene van?A magam részéről a tiszta helyzeteket szeretem és törekszem rá, hogy e szerint éljek.
Ő pedig, azt hiszem,akkoriban így védekezett, hogy mindig, mindent tagadott. Ha megpróbáltam szóba hozni a dolgainkat, akkor nagyon-nagyon bután, bunkón viselkedett.Elég gyakori volt, hogy elküldtük egymást ide-oda…
Hogy, a beszélgetés közepén kinyomta a telefont…
És minősíthetetlen hangnemben beszélt velem…

És én ahelyett, hogy kiszálltam volna ebből az egész őrületből, még inkább belekeveredtem.

Pedig az egész dolog olyan nem normális.
Ennyi idő után, ennyi idősen, valójában nem tart sehol a kapcsolatunk.
Most már, azt hiszem tudom az okot, de még mindig nem tudunk teljesen őszintén beszélni egymással. És ez nem az én hibám…
Nem tudom miért nem bízik bennem. Ismer jól. Csak engednie kéne, hogy mellette legyek…

Csók!
Megtörtént, amit olyan sokszor elképzeltem.
De megint nem keresett, nem beszéltünk meg folytatást, egyszerűen nem tudtam, hogy mi is a helyzet.
A következő esemény a névnapom volt, de abszolút nem emlékszem semmire. Gondolom, szerveztünk  egy csajos estét, és biztosan találkoztunk is,de nagy szürkeség van ezzel kapcsolatban.
Az biztos, hogy megbeszéltük, hogy együtt fogunk menni a fesztiválra.
Az elmúlt időszak legjobb ötlete volt ez. És persze a legkegyetlenebb is, mert szenvedést hozott, vágyat, amivel nem tudtunk mit kezdeni.

Vége a napnak, most megyek fodrászhoz.

2009.09.11 péntek

Magam sem értem, de egész jól vagyok.
Az, hogy leírom ami történt velünk, hatalmas megkönnyebbülést okoz.
A történet szereplői azért maradnak anonimok, mert ha úgy döntök, hogy odaadom neki, akkor senkinek nem akarok kellemetlenséget. Persze, vannak, akik egyértelműen felismerhetőek, de Ő is tudja, hogy előttük nem volt titok semmi sem.

Reggel befestettem a hajam. Este nem tudtam, elég rendesen elvágtam az ujjam, és nem bírtam semmit csinálni.

A hangulat otthon, hát valami katasztrófa…
Lehet, én is túl spilázom a dolgokat, de folyamatosan azt érzem, hogy szinte figyelik, hogy miért lehetne belém kötni.
Azt, meg aztán nehezen viselem, ahogy megmagyarázzák, hogy hogy kellene a munkámat végezni.
Dúl a háború otthon is és a lelkemben is…
Mi lesz ebből?Ma van az utolsó munkanap, amikor még tudnánk beszélni. A hétvégén már biztos nem fogjuk keresni egymást.
Borítékolom, hogy nem hív…
11 óra elmúlt, fogy az idő…
Az a helyzet, hogy még én sem tudom, hogy mit csináljak. Jó lenne elköszönni, de nagyon félek, hogy ha megcsörgetem, akkor az történik mint hétfőn.
Fel se veszi, vissza se hív…
Vagy ha beszélünk, akkor meg csak bántást kapok tőle, hogy hagyjam már békén, mi a francnak hívogatom állandóan.
Én meg újra eldobtam a büszkeségem…
Nem tudom miért hagyom, hogy ez történjen velem! 1/2 12
Nagyon szemezgetek a telefonommal. Felveszem-leteszem.
Ha valaki látná, hát elég gyagyának gondolna.

Lenne már 1/2 1, akkor ez az idegőrlő várakozás megszűnne. Tudnám, hogy már elment és ennyi volt.
Nem foglalkozik velem, tesz rá magasról, hogy én mit érzek…Tovább kéne írni a sztorit, de egyszerűen nem tudom, amíg nem történik valami.
Hív.
Hívom.
Vagy elmúlik a kritikus idő.Most megint agyalok, hogy küldeni kéne egy üzenetet.
De mit írjak?
Hívj fel.
Hülyeség. Ha akarna hívna.
?
Hát, egy kérdőjel elég sokat mondó lenne, de nem merem elküldeni
Vagy egy üres SMS.
Na, jobbnál jobb ötletek…Hülye, hülye, hülye
Ekkora egy barmot!
Megcsörgettem.
És nem történik semmi
Nem jelentkezik
Megint hoztam a formám
Elég mocsokul érzem magam, olyan pofonokat kapok tőle, amiktől napokig nem térek magamhoz.
És megint hétvége jön, hogy még szarabb legyen. Mindenki otthon és nekem muszáj jóképet vágnom.
Miért alázkodok meg előtte?
Mások azt mondják milyen határozott, kemény nő vagyok.
És tényleg.
Mindig tudom mit akarok, tudok bánni az emberekkel, tudom kezelni a rámenős macsókat, a tolakodó haverjait… és a többi férfit körülöttem.Mekkora egy szemét!
Hogy lehet, hogy egy felnőtt férfi ennyire infantilis…ennyire gyáva…
Nem hiszem el, hogy neki nem lenne jobb, ha leülnénk és átbeszélnénk mindent
Dühös vagyok, és csalódott és, és nagyon fáj, hogy megint ez történt.
Egy normális férfi nem így kezeli a dolgokatMegpróbáltam hívni is, nemcsak csörgetni, de semmi…Péntek este van.
Az üzenetemre se válaszol.
Azt tudom, hogy munka után ott maradt és csúnyán bepiált. Az OK, hogy az  alkohol oldja a feszültséget, de a probléma ettől még marad.
Egyedül akarok lenni, sírni szeretnék. Mintha nem sírtam volna eleget az elmúlt napokban… …nagyon rosszul érzem magam.
Annyira fáj, annyira rossz, annyira… érthetetlen ez az egész. Hogy tudtam ebbe a helyzetbe belekeveredni?
Napok óta sírok, hogy leszek képes ezt túlélni?

Óóóó, nem értem, mit csináltam?
Mi a franc ez?! Hova lett az a rengeteg dolog amit leírtam?
Rohadt élet
Elszállt 9 napi írásom…

2009.09.21 hétfő

Eddig mindennap írtam és jól esett a lelkemnek nagyon, hogy kiírhattam magamból azt a rengeteg mindent ami  felgyülemlett bennem  ennyi év alatt.

A múlt heti írásaim teljes egészébe eltűntek, megpróbáltam újra írni, de nem megy.

Ehhez sincs szerencsém, minden szarul sikerül…
Rengeteg mindent leírtam, nagyon-nagyon őszintén.
A gondolataimat, az érzéseimet, minden örömet, fájdalmat.Valami oka biztos van, hogy elveszett. Talán az, hogy odaakarom adni neki is, és lehet jobb ha nem olvassa…
A sors okosabb mint én…
Nem lehet véletlen, hogy pont a pénteknél törlődött…
Nem válaszolt sem a hívásomra, sem az üzeneteimre.
Nem bántani akartam, azt hittem ennyire ismer. Hogy tudja, én nem ilyen vagyok.

Otthon is nehéz. Amikor már szinte mindenen vita van.
Szeretnék nyílt lapokkal játszani.
Szeretném elmondani a férjemnek, hogy én már nem vagyok boldog. Nem érdemli meg tőlem a hazugságot.
Mennyivel jobb lenne ha tisztázni lehetne mindent…
Sokszor gondolok arra, hogy mindent elmondok, de ha megtenném mi történne?

A kedvessel soha nem beszéltünk kettőnkről… soha nem beszéltünk arról, hogy mi  lenne ha egyedül lennék.
Az biztos, hogy neki sem könnyű a helyzete. Biztos, hogy  Ő sem így képzelte el az életét.
Olyan nővel bonyolítani, akivel nem lehet nyíltan együtt lenni.
Állandó bonyodalom, hogy kije vagyok én?
Azok az ismerősei akik csak most ismernek meg, elkönyvelnek a barátnőjének  – vagy mint a fesztiválon – többen a feleségének gondolnak.
A sokadik kíváncsi tekintetnél már nem is reagáltunk az erre irányuló kérdésekre.
De mit is lehetne mondani erre?
Lehet nem is jól közelítem meg a dolgokat.
Lehet a kérdés nem az, hogy Ő merne-e vállalni engem.
Lehet, hogy Ő úgy gondol erre az egészre, hogy én nem vállalnám fel Őt.
De lehet egyszerűen az van amit mondott: “nem szeretlek, nem akarok tőled semmit”
És akkor miről beszélünk?

Végül is itt csak nekem van veszíteni valóm. Ha kiderülne az egész dolog, akkor engem venne a szájára mindenki. Nekem nem lenne hova mennem, nekem kellene megküzdeni a családdal…
Neki annyi lenne, hogy húú, de f…a gyerek.

Hát, igen! Minden harc ellenére részesei vagyunk egymás életének.

Annyit szeretnék tudni, hogy szóba áll-e még velem.

2009.09.28 hétfő

Sokáig nem írtam. Pedig annyi minden történt…
Komolyan! El sem hiszem…

De a mindennapokban igazán nincs változás. Dolgozom, és amikor csak tudok megyek munka után is.
Több célú a dolog. Pénz, terápia és nem vagyok otthon.
Home,sweet home.
Egy kicsit jobb a hangulat, és ebben az is benn lehet, hogy én is nyugodtabb vagyok, és jobban tolerálom a hülyeségeket.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok rá.
Hiányzik. De jól vagyok.
Múlt hetet teljesen jó hangulattal csináltam végig. Mondhatnám, hogy mentálisan rendbe vagyok.
Voltam babázni többször, és egy kisbaba az tuti terápia.
Voltam a testvérénél is, még a múlt hétvégén találkoztam velük, és hívtak meg. Csütörtökön mentem, és nagyon jól elbeszélgettünk.
Nem tudom eldönteni, hogy ők mit tudnak rólunk. Szerintem az öccse teljesen képbe van. Ahogy viselkedett és amiket mondott, abból az jött le.

A hétvégén azért megfordult a fejembe, hogy lehet itthon van, és mi történne ha felhívnám…
De aztán nem tettem semmit. És nem esett nehezemre. Ő sem keres.
Eltelt két hét…
Egy hónap múlva pedig koncert. Megyek, azt hiszem.Addig is előszedtem megint az angolt, próbálok koncentrálni rá. Egyre inkább kell a munkámhoz, kötöm az üzleteket angolul, de érzem a hiányosságokat. Rá kell feküdnöm újra erre a projektre.